A gyűjtemény alapját jelentő Széchényi Ferencné, Festetics Julianna féle anyaghoz, amely feltehetőleg ősmaradványokat is tartalmazott, később sikerült kisebb-nagyobb gyűjteményeket megszerezni részben ajándékozás, részben vásárlás útján. Az ajándékozók közül ki kell emelni Szapáry Pál gróf gazdag fosszíliagyűjteményét (1809), valamint Rainer főherceg jégkorszaki nagyemlős csontokból álló kollekcióját, melyet „szekérderékszámra” küldött a Tisza vidékéről (1811). Az 1821-es Catalogus Reinventationalisban 777 db kövület szerepel. A gyarapodás sokrétűségére vet fényt Gyurcsák János ezredes hagyatéka (1834). Ez többek közt csiszolt drágakövekből, ásványokból és ősmaradványokból állt. Utóbbiak közül páratlan értékű az az öt kitűnő megtartású hallenyomat, melyet a Verona melletti Monte Bolca világhírű eocén lelőhelyéről gyűjtött katonai szolgálata idején.

Az alapítástól eltelt nem egészen fél évszázad alatt az ősmaradványok száma már 5000 felett van, a nagyemlős csontokat is 100 fölöttinek említi.

A gyűjtemény az 1850-es években az eddiginél is gyorsabban gyarapodik. Ezekben az években alakult ki Kováts Gyula botanikus gyűjtése nyomán az ősnövénytani gyűjtemény is. Forgách Károly gróf Dorsetshire-ből származó halgyík (Ichthyosaurus) lelettel ajándékozza meg a tárat.

Az 1860-as évek is igen produktívak. A legjelentősebb gyarapodások ez időszakból: József főherceg több száz darabos gerinctelen fosszília-anyaga, Hantken Miksa gazdag bakonyi és németországi gerinctelen kollekciója, Lobkowitz József herceg bilini (Csehország) nagyszerű ősnövénygyűjteménye (több ezer darab). Ezen kívül kiemelendő néhány látványos szerzemény is. Őselefánt (Deinotherium) állkapocs Erdélyből, ősemlős csontok Sárkánykútról, ősszarvasagancs Dunaföldvárról, kitűnő példányok Türr István olaszországi gyűjtéséből.

Az 1870. évben az ásvány-, kőzet- és ősmaradvány gyűjtemény „Ásvány-Őslénytár” néven önálló osztály lett. A gyűjtemény a későbbiekben gyors és jelentékeny fejlődést mutat. E fejlődés három fontos tényező együtthatása nyomán állt elő: nemzetközi mércével mérve is kimagasló tudású szakemberek (Hantken Miksa, id. Lóczy Lajos, Franzenau Ágoston) koncepciózus tudományos és muzeológiai munkálkodása, Semsey Andor rendkívüli mértékű mecénási tevékenysége, s a rendszeressé váló állami dotáció (1902-ben ez 6000 korona) nyomán. A gyűjtemény a századfordulóig majdnem megduplázódott. Semsey Andor bőkezűsége nyomán több száz nagy értékű fossziliával gyarapodott a gyűjtemény. Közülük kiemelkedő értékek: a holzmadeni alsó-jurából származó hatalmas őskrokodilusok; Ichthyosaurus példányok, közte az egyik legszebb bőrlenyomatos egyed; páratlan méretű és szépségű tengeri „liliom (Pentacrinus) csokor”; egy 2,3 m hosszú Teleosaurus; egy nagy méretű Lepidotus hal lenyomata; a solnhofeni felső-jurából kikerült, mesterien preparált kis termetű sárkánygyíkok; kitűnő megtartású ősi szitakötők, rákok, planktoni tüskésbőrűek; Dakota (USA) államban a kréta időszaki rétegből előkerült autókeréknyi ammonitesz, a Placenticeras; Monte Bolca és Wyoming eocén rétegeiből származó pompás megtartású hallenyomatok; a tökéletes megtartású kardfogú tigris (Smilodon) koponya a Los Angeles melletti aszfalttóból, a patagóniai pleisztocénből származó Glyptodon páncélok.

Jelentősen gyarapodott a gyűjtemény mások adományaiból is. Ezek közül is csak a legértékesebbeket soroljuk fel: a Tiszából előkerült jó megtartású mamutkoponya, a rekord méretű agyar, a medencecsont és keresztcsont (Szapáry György gróf ajándéka, 1898); nagy értéket képviselnek a Sao Paulo-i hallenyomatok (Révész Béla ajándéka, 1903), valamint az arizonai „kalcedon parkból” származó kovás fatörzs dohányzóasztal méretű polírozott korongja (Hopp Ferenc ajándéka, 1898). Nemzeti vonatkozásai miatt kiemelkedő jelentőségű a Torinóban emigrációban élő Kossuth Lajos Észak-Olaszországban gyűjtött pliocén molluszka anyaga (1895). A kitűnő megtartású csigákat és kagylókat maga határozta és cédulázta meg.

Az I. világháború után bár beszűkültek a gyűjtés anyagi lehetőségei, mégis paradox módon a gyűjtőmunka új lendületet kapott. Ez elsősorban a tár munkatársai nagy gyűjtőaktivitásának volt köszönhető, akik munkaidejük jelentős részét (évente több hónapot) gyűjtőúton töltöttek. De jelentős volt a gyarapodás a bányák szakembereinek adományai révén is. Mindennek következményeként elsősorban a gerinctelen anyag gyarapodott több tízezer darabbal. Többek közt ekkor került a Múzeumba a gánti eocén endemikus kagyló, csiga együttese, az egri és óbudai „kiscelli tenger” sajátos halfaunája (közte egy gyomortartalmat is megőrző példány).

Számos látványos darab is bekerült a gyűjteménybe. Ezek főként nagygerincesek. Közülük kiemelkedik több törzsfejlődésileg igen fontos őselefánt-féle: Prodeinotherium hungaricum, Deinotherium és Mastodon maradványa. De mindezeknél is értékesebbek azok az ipolytarnóci homokkő lapok (közte egy kisebb szoba méretű is!), melyek 11 féle miocén gerinces (elefántfélék, orrszarvú, ragadozó, szarvasféle, madár stb.) lábnyomát őrzik kitűnő megtartásban. Ugyaninnen egy 70 cm átmérőjű, másfél méteres ősfenyő törzse (évgyűrűi páratlan épségben fennmaradtak) is a tárba kerültek. A leletegyüttes a gyűjtemény kiemelkedő értéke.

A dinamikus fejlődést a második világháború és az 1956-os tűzvész megtörte, de megakadályozni nem tudta. A második világháború kb. 20%-os, az 1956-os tűzvész mintegy 80%-os veszteséget okozott (a tűzvész alkalmával 140 ezer leltári tételből 110 ezer pusztult el!) Az újrakezdés mindkét esetben gyors és erőteljes volt, s néhány év intenzív munkája nyomán – eltekintve a pótolhatatlan veszteségektől – regenerálódott a tár.

A túlnyomórészt taxonómiai és rétegtani vizsgálatokra szolgáló anyag mellett több kiemelkedő lelet is bekerült a gyűjteménybe. Közülük a pannonhalmi Deinotherium csontvázát, a balatonszentgyörgyi Mastodon koponyát és agyarat, valamint a pécsi kőszén külfejtésből kikerült több mint 150 jura dinoszaurusz (Komlosaurus) lábnyomot emeljük ki.

Jelenleg 90 ezer leltározott tárgyat őriz a tár.

Láncon lógó mammutfog, a gyűjtemény legkoraibb darabjai közé tartozik. Valamikor mágikus erőt tulajdonítottak neki és a győri városfalon lógott néhány más fosszíliával együtt, hogy védelmet nyújtson a rontás ellen.


Egy igazi ritkaság, angyalhal maradványa (Semiophorus velifer, eocén, Olaszország, Monte Bolca).


Kitűnő megtartású brachiopoda (Cyrtospirifer) az oroszországi Voronyezs devonjából.


Mammutbébi tejfoga, nagyemlős gyűjteményünk egy ritkasága (Mammuthus primigenius, tejfog, felső pleisztocén, ismeretlen lelőhely).


Az oligocén Kiscelli Agyagból származó ragadozó hal. Gyomortájékán felismerhető a lenyelt apró halak gerincoszlopa.


Mementó; az 1956-os tűz nyoma a Solnhofeni Mészkő padlón és egy jura csigán a gyűjteményből.


Életnyom az óbányai jura rétegekből, (Zoophycos, Mecsek-hg., bajoci).

A tár tudományos munkáját „A Kárpát-Pannon régió földtörténeti múltjának és egykori élővilágának kutatása” jellemzi.

Ezek a kutatások adatokat szolgáltatnak a bioszféra történetének megértéséhez és a magyar föld múltbeli élővilágának megismeréséhez.

A gyűjteményben az ősmaradvány csoportok közül jelentős súllyal szerepelnek az egysejtűek (Foraminifera), a puhatestűek (kagylók, csigák, lábasfejűek) a tapogatókoszorúsok (pörgekarúak, mohaállatok), valamint a gerincesek (halak, madarak, emlősök). A Föld történetének utóbbi félmilliárd éves szakaszából rendelkezünk ősmaradvány anyaggal, de a gyűjtemény súlypontja a földtörténeti középkorra (mezozoikum) és újkorra (kainozoikum) tehető. Tudományos kutatásaink súlypontját a földtörténet középkorának (főként triász és jura) őslénytani, rétegtani és ősföldrajzi vizsgálata képezi, emellett a jelentős miocén csiga és pleisztocén gerinces anyag tudományos feldolgozása is folyik.

Kutatásaink kiindulópontja az ősmaradványok rendszertani feldolgozása, a meghatározás (taxonómia), aminek során az egy-egy lelőhelyről gyűjtött ősmaradványok, kövületek tudományos nevet kapnak. Ebben a munkafázisban feltárul az ősi biospanerzitás, azaz az egykori élővilág csodálatos gazdagsága.

Az egykor élt fajok elterjedését területileg és földtörténeti időben kell vizsgálnunk.

Ennek egyik – alapvető, és gazdaságilag is hasznosítható – módját őslénytani rétegtannak (biosztratigráfiának) nevezik. A földtörténeti ősidőkben lerakódott kőzetrétegek egymás fölött települnek – ez egyúttal időbeli egymásutániságot is jelent. Az egymásra települő rétegekben más és más ősmaradványok találhatók, egyazon réteg jellemző ősmaradvány-együttese azonban ugyanabban a szintben nagy távolságra követhető. Ezt a módszert használtuk például az „eocén-program” kutatásaiban. A nagy, dunántúli bauxit- és kőszéntelepeket egykor (mintegy 50 millió éve) az eocén tenger borította el, melyből agyag és mészkő rétegek rakódtak le. Ezek a rétegek tömegesen tartalmazzák a Nummulites nevű óriási egysejtűek vázait („Szent László pénze”). Midőn a mélyfúrásos kutatások során a fúró elérte a nummuliteszes kőzetrétegeket, a geológus biztosra vehette, hogy néhány méterrel mélyebben barnaszenet, esetleg bauxitot is talál.

Egy másik módszerrel az ősi földtörténeti időkre jellemző környezeti viszonyokat és ősföldrajzi változásokat vázolhatjuk fel. Az őskörnyezeti elemzés során alapelvünk az, hogy „a jelen a múlt kulcsa”. A ma élő növények és állatok környezeti igényeiről kell minél pontosabb adatokkal rendelkeznünk, hogy a földtörténeti múltban élt rokonaik őskörnyezetéről fogalmat alkothassunk (pl. páfrányok: nedves, erdei környezet, korallzátonyok: trópusi sekélytenger).

Az ősföldrajzi elemzésekben nagy szerepet játszik az egykori élőlények elterjedésének vizsgálata. Hasonlóan izgalmasak a bioszféra történetének különleges eseményeire, a tömeges kihalásokra, fajpusztulásokra vonatkozó vizsgálatok.

A fejlődés az 1970-es évek közepéig intenzív volt (gyűjtemények nagy arányú gyarapodása, tematikai sokrétűség, a vizsgálatok szerteágazó volta stb.), attól kezdve inkább a tevékenység spektrumának szűkülése, ugyanakkor a munkálatok koncentráltabbá válása a jellemző. A fellendülés a tudományos, muzeológiai és ismeretterjesztő munka terén egyaránt jelentős volt, s mára a Föld-és Őslénytár nemcsak az őslénytani kutatások nemzetközileg is számottevő műhelye, hanem a földtani kiállítások és ismeretterjesztés centruma is.

A kezdetektől a Magyar Nemzeti Múzeum épületében elhelyezett Tár 2004-ben kezdte meg a Ludovikára költözését. Rövid átmeneti elhelyezés után 2006-ban vette birtokba a Ludovika főépületének földszintjén újonnan felújított helyiségeit és a korszerű mélyszinti gyűjteményi raktárat. A történelmi épületben végre XXI. századi színvonalú körülmények között folyhat a szakmai munka és megnyugtatóan tárolhatjuk a százezres nagyságrendű gyűjteményi anyagot.

Jelentős személyek a tár történetében